Nálunk otthon mindig is Németország volt a gazdasági fellegvár csimborasszója. Ha nyögvenyelősen ment a német-tanulás, apám mindig azzal jött, hogy az bizony a legfontosabb nyelv kontinensünkön, hiszen Ausztria, Svájc, na meg főleg Németország, kulcsszerepet játszanak a szegény ember boldogulásában. 
Mi mondjuk sosem voltunk szegények. Voltak időszakok, amikor meg kellett húzni a gatyaszíjat, de ez sosem akadályozta meg, hogy étel legyen az asztalon, fény az izzólámpában, víz a fürdőkádban. Elsőéves egyetemistaként megtörtént, hogy lenulláztam a számlámat, de akkor is egy kérésnyire volt a segítség, soha nem fenyegetett az éhhalál. 

Persze, kelet-európaiként teljesen másként éltem és élem meg a "nincset". Ha nekem egy barátnős éttermezésre nem volt, az azt jelentette, hogy a számlámon lévő pénzt, amit költhettem volna a kiruccanásra, nekem éppenséggel a tandíjra vagy a lakbérre kellett költeni. És lehetett volna több is, ha kérek a szüleimtől, és ők úgy döntenek, hogy utalnak még egy kicsit, de tisztában voltam vele, hogy nekik nem prioritás, hogy én drága vacsorákon vegyek részt, ráadásul már kaptam, azzal kellett volna gazdálkodni. Ám a holland ismerőseimnek a "nincs" valami egészen más jelentéssel bírt. Őket ugyanis automatikusan támogatta az állam havi majdnem 300 euróval, a szülőktől is jelentős summák érkeztek, plusz nem volt olyan diák, aki ne dolgozott volna vagy étteremben felszolgálóként, vagy a szupermarketben árufeltöltőként. Ennek tetejében pedig sokan fordultak a diákhitelhez, mondván, nekik nincs. 

Egy kint élő, magyar barátnőm mesélte, hogy az osztálytársával mentek el cipőt vásárolni. M. visszatette a polcra a száz eurós darabot, - hiába, otthon is csak kevesen engedhetik meg magunknak a harmincezres lábbelit. A ismerős erre kikerekedett szemekkel válaszolt és leszögezte, hogy szerinte nem kell magunktól megvonni minden jót, ő is most szerzett be egy - nem akarok hülyeséget mondani, úgyhogy nem nevesítem az összeget - xxx eurós táskát. Ő jól él, mióta megkérvényezte a diákhitelt, így van 6-800 euró elköltenivalója, holott ugyanennyit keres a munkahelyén, és elvált szülei is megtámogatják jobbról-balról. Számunkra ez akkor, és még most is, elképzelhetetlen volt. 

Amikor a férjem kifundálta, hogy nekünk használt autó helyett egy új kell, mert az hosszútávon jobban megéri, én a szívemhez kaptam. Szüleim hitele jövőre fog lejárni és őszintén megmondom, nem is emlékszem, mikor vették fel. Nálunk a "hitel" a legsértőbb szitokszó lett, és én megfogadtam, hogy inkább élek kislábon, mintsem törlesztőrészleteket nyögjek. Erre a párom hozta magával a diákhitelét a kapcsolatunkba, és gyakorlatilag minden hónapban túlmegyünk a bankszámla-keretén. De, büszkén jelenthetem, az autó témakörig nekem személy szerint semmilyen tartozásom nem volt. Erre tessék. És hiába mondtam neki, hogy nem lesz ez így jó, tősgyökeres németként csak nézett mint a sült hal, hogy miről beszélek. Meg sem fordult a fejében, hogy rosszul is elsülhetne a dolog. Mert igaza volt apámnak, Németország tényleg a gazdasági Kánaán. És egy kicsit olyan értelemben is,ahogy sok németül nem tudó, képzetlen, de szerencsét próbálni vágyó (elkeseredett és megkeseredett) honfitársunk gondolja. 

Tavaly decemberben, amikor B. érkezéséről tudomást szereztünk, még volt állásom. Nem főállás, csak egy kis segítség az iskola mellett. Hollandia legnépszerűbb vidámparkjában dolgoztam mint emberterelő, értsd: én köszöntöttem az adott játékhoz érkező vendégeket, én intéztem a mozgássérültek bejutását, takarítottam nyitás előtt és zárás után, sok más kollégámmal együtt, persze. A játék kezeléséig már nem jutottam el, mert a várandósságom hírére inkább elköszöntek tőlem, mintsem egy fizikailag kevésbé megterhelő munkakörbe osztottak volna. A körülmények nem voltak megfelelőek egy állandóan émelygő és hányó kismamának, nekik pedig nem volt más kártyalap, amit oszthattak volna. Aztán megszületett a terv, hogy átköltözünk Németországba. Ennek okai sokrétűek voltak. Például sokat nyomott a latba, hogy O. német, de mi angolul beszélünk egymással, tehát ha a gyerek Hollandiában nevelkedne, akkor a magyar, a német és az angol mellett még - a szocializálódás végett - hollandul is meg kéne tanulnia, ami már lehet, hogy zavart okozna a rendszerben. Ráadásul O. munkahelye az akkori lakhelyünktől oda-vissza  négy órára volt a holland-német határ mentén, így egyébként is jól jött volna a környékre költözni. Németországban olcsóbb a lakbér és a megélhetés is, egyszóval az országváltás kiváló ötletnek bizonyult. 

Emiatt én nem is vállaltam más munkát; nincs a földön olyan cég, aki felvett volna egy, a terhessége vége felé közeledő, még iskolás (tehát diploma nélküli), a helyi nyelvet alig beszélő, fizikai munkára sem túl jó (igen alacsony) fiatal nőt. Ennek ellenére, - és ide akartam kilyukadni a nagy kör végén, - a német állam így is kiutalja nekem az "Elterngeld"-et, azaz "szülőpénzt". Ez egy több száz eurós tétel, amit egy évig puszira fognak fizetni. A cirka 190 eurós "Kindergeld" mellett, ami körülbelül a magyar családi pótléknak felel meg. És akkor még igényelhetnénk lakástámogatást, meg kiskutya fülét, tehát itt az ember nem érzi olyan kilátástalannak a jövőjét, mint mondjuk otthon. Nem csoda, hogy ezrével vándorolnak ide Európa keleti szegletéből az emberek.

Pedig a németek nem élnek nagyzolva. Többségében jól élnek, de nem szórják a pénzt. Annyi ugyanis nincs. Ellentétben holland szomszédaikkal, ahol a pazarlás napi szintű, és hajmeresztő méreteket ölt. Kiköltözésemkor egy holland lánnyal osztottam meg a diákszállást, aki versenyszinten űzte a kérdéskört. Kitörölhetetlen a memóriámból az eset, amikor hazahozott egy jó nagy csirkecombot, ami már előre volt grillezve. Leült, leszelt belőle egy darabot, megkóstolta, majd egy az egyben vágta bele az egészet a kukába. Nem ízlett ugyanis neki a fűszerezése. Tavalyi adatok szerint 30-50 ezer gyermek éhezik Magyarországon. De neki nem ízlett a csirke fűszerezése... 
De ha nem étel, akkor más. O. egy autóversenyeket szervező cégnél dolgozik, kisfiam születése előtt én is csatlakoztam hozzájuk; én voltam a rendezvények social media embere. És jó kelet-európaiként minden alkalommal megrakott bőrönddel tértem haza. Rám nem lett volna igaz az elhíresült osztrák táblácska a határmenti boltokban, miszerint "Magyar, ne lopj!", én csak a kidobástól mentettem meg a dolgokat. Mert egy hollandnak nem ciki kb. száz vadonatúj, hófehér törölközőtől megszabadulni, nem probléma a díjátadó ceremóniáról megmaradt 30 üveg pezsgő kikukázása, de repülhet minden, tényleg minden; pólók, édességek, munkaeszközök. Nincs hely a dobozban az ollónak? Dobjuk ki! Megdöbbentő és egyben szívszorító.

Én büszke vagyok arra, hogy egy olyan családban nőttem fel, ahol a van (hiába volt mindig is) nem egyértelmű, ahol azt a példát mutatták a szüleim, hogy adni még akkor is kell, ha nekünk sincs sok, ahol a másik ember megsegítése sokszor saját magunknál is előbbre való. Tiszta szívemből remélem, hogy ezt itt, a "jólét fellegvárában" át tudom majd adni a fiamnak. Elvégre is, Kelet-Európa ott csörgedezik a vérében.