Nem vagyok jóban a halállal. Nem tudom elképzelni, milyen az, amikor nincsen semmi, ami meg ugye paradoxon, mert ha nincs semmi, akkor én sem tudok képzelgetni dolgokat. Mégis, mint a leprát, úgy kerülöm a filmeket, könyveket, zeneszámokat, amikben az elmúlás akárcsak érintőlegesen is szerepel, és rettegek a pillanattól, amikor valamelyik szerettem búcsút mond. Ugyanígy, én sem szeretnék elköszönni. Soha.
Ugyanis én szeretek élni. Minden nehézsége ellenére élvezem az életet, még a magánéleti drámákat is; legalább történik valami. Szeretek sötétben a tengerparton ücsörögni, szeretek éjszakába nyúlóan egy bögre tea/pohár bor mellett a barátaimmal beszélni, szeretek minden télen visszajárni a karácsonyi vásárra, ahol a férjemmel randiztunk, és szeretek régi, de jó állapotban lévő bakelitekre vadászni a bolhapiacon. Félreértés ne essék: egy igazán negatív személyiség vagyok. Nekem inkább félig üres, mint tele a pohár, de még így is ünneplem az életet. El lehet képzelni tehát, mit éreztem, amikor hat hónapos terhesen nagypapám temetésére igyekeztem.
Életemben először egy iskolai színházlátogatás alkalmával csapott belém a meg-fogok-halni villám. Valami roppant mókás (irónia maximumra kapcsolva) darabot néztünk meg a gimis osztályommal, ahol mindenféle morbid módszerrel halomra gyilkolták a gyerekeket. És ott ülve, két osztálytárs között, hirtelen elfogott a pánik. Szó szerint. Lábon kihordtam egy pánikrohamot, amit aztán az elkövetkezendő hónapokba több követett. A mai napig bele tudnám magamat lovalni egy újabba, de az idők során szerencsére megtanultam mit kell tenni, ha elfog az érzés. Legutóbb szülés előtt nem sokkal lettem rosszul, éjszaka volt, hirtelen felriadtam, és attól való félelmemben, hogy megszülök, elkapott a remegés és társai.
Lehet, hogy mindez annak köszönhető, hogy a családunkban sosem volt téma a halál. Óvodás vagy kisiskolás lehettem, amikor a dédnagymamám meghalt, s minderről én úgy szereztem tudomást, hogy az emeleten lévő vezetékes telefonban hallgattam ki, mit beszél odalent anyukám és egy családi barát. Lett volna rá lehetőségem, hogy temetésre menjek; tinédzser voltam, amikor a másik dédnagyanyám hunyt el (akinek a létezéséről akkor nyertem tudomást), időközben apukám unokatestvére is meghalt, és feltételezem, lett volna még más is a repertoáron. De nem vittek el a szüleim.
Így tehát 23 évesen jött el az első alkalom, hogy élőben láthassam a halált. Hosszú betegség után búcsúzott el a nagypapám, akivel sosem volt szoros a kapcsolatom, de évente egyszer-kétszer mindig meglátogattuk, és akiről odáig csak jókat hallottam. Anyám elvált szülők gyereke, és anekdotáiból azt vettem ki, hogy boldogabb élete volt a nagypapám mellett, mint amikor épp a nagymamám vigyázó szemei alatt állt. A lelkiismeretfurdalás, miszerint lehettem volna jobb, érdeklődőbb unoka, viselt meg a leginkább, és nem a hiánya, ha őszinte szeretnék lenni. Sajnos olyan gyakran nem találkoztunk, hogy nem-léte különösebben "feltűnjön".
Szokásom, hogy minden ügyes-bajos dolgomra rákeresek a Google-ben. Így történt ez a terhesen temetésen való megjelenéssel is. Általában angol nyelvű oldalakon keresgélek, úgy nagyobb a választék, ezért remélem, csak amerikai hülyeség mindaz, amit olvastam. Nem ajánlott. Mintha ez ajánlás kérdése lenne... Egyesek odáig merészkedtek, hogy szerintük a gonosz erők a magzatba szállnak egy temetés alkalmával, mások szerencsére azért földhözragadtabban csak azt kérdőjelezték meg, kell-e ilyen stressz egy kismamának.
Nekem nem volt kérdés, hogy elmenjek-e. Nagyapám miatt is, édesanyám miatt is. Gyászolva, hogy nem csak én nem lehetek már jobb unoka (legalábbis az övé, mert a többi nagyszülőm még él), de a kisfiam sem ismerkedhet meg az összes dédszülőjével. Autóval mentünk, 12 óra volt az út egy irányba. És sem ez, sem a tűző napon, fekete ruhában való ácsorgás nem ártott meg a gyerekemnek. Sőt, a gonosz szellemek is békén hagytak minket. Én pedig továbbra is rettegném a halált, de inkább nem gondolok rá; most egy új élet köszöntött be, ideje arra fókuszálni.
