Tíz évig egyke voltam, utána meg a "nagy és felelősségteljes" nővér, a követendő példa, a diákújságíró, az ötösre érettségiző, a gimnazista, aki már zsenge korában is mindig jókor volt jó helyen... Aztán én lettem a "tudod, aki Hollandiában tanul", meg a "német barátja van", és egészen addig minden voltam és mindenki, amíg meg nem született a kisfiam. Akkor hirtelen megszűntem én lenni, és átváltoztam anyukává. Legalábbis - meglepően főként - más kisgyermekes anyák szemében.
Alapkérdés, még így három hónap után is, hogy hogyan ment a szülés. Frissen megismert emberek szegezik nekem a legváratlanabb pillanatokban, és ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, hogy őszinte kérdésre őszintén felelek. Fájt, kiabáltam, ömlött a vér, a gyereket vákuummal szippantották ki, de csak miután egy tízcentis tűt szúrtak a hátamba. Ja, hogy nem erre voltál kiváncsi?

 Aztán megtaláltak már olyannal is, hogy megy-e a szoptatás, van-e elég tejem. Miért, kérsz? Nem a kismamai felsőbbrendűség beszél belőlem, sőt. Épp attól leszek kiütéses, hogy megszűntem R.-i valómban. Senki sem kérdezi már meg, éppen melyik sorozatra vagyok rákattanva (Dexter), haladok-e a diplomamunkámmal (visszajelzésre várok, amúgy kész), mik a közeljövőbeni munkaterveim (közeli vidámpark megreformálása), vagy van-e egy jó sütireceptem (csokis-lekváros kifli, mennyei!). Helyette kényszeredett beszélgetéseket folytatok pelenkamárkákról, popsitörlőről, böfiről és szundiról, az agyam meg szép lassan sorvad el.

Megannyi társadalmi törekvés van a skatulyázás megszüntetésére; ne legyen valakinek kizárólagos attribútuma a melegség, a fogyatékosság, a nemi jelleg vagy iskolázottság. Miért kell egy édesanyának "csak" egy édesanyának lenni? Én alapvetően egyébként konzervatívabb vagyok, nem érzem például megalázónak, hogy javarészt én főzök és takarítok itthon. Ebben nőttem fel, nálunk apám munkahelyre jár, anyám otthon dolgozik háztartásbeliként. Mindketten keményen. A gyerekkoromat végigkísérte ez a szerepfelosztás: egyik szülő megkereste azt a pénzt, amiből a másik vásárolt, főzött, stb. Nehéz ezzel a berögződéssel egyébként mit kezdeni, szerintem még a szüleim sem tudnak. Alapelvárás volt tőlük hogy egyetemre menjek, mégis úgy veszem ki jóanyám szavaiból, hogy maximálisan támogatja az itthonlétemet. Aztán meg persze "hozzámvágja", hogy ideje lenne lediplomázni, nem akarhatok utcaseprő lenni. :) 

A férjemmel és a családjával nehéz elfogadtatni ezt a családmodellt, mert míg más kismamák szemében én is csak egy vagyok közülük, addig a gyermektelenek és felnőtt-gyerekesek naplopónak titulálnak. Nem is egészen értem miért, mert O. nagymamája például életében nem dolgozott egy percig sem, még csak a főzéssel sincs különösképpen kibékülve. (Egyébként nem dolgozott fizetésért, három lány felnevelése elég nagy munka.) Viszont O. szülei rendszeresen érdeklődnek afelől, hogy mikor szeretném bölcsibe/oviba adni B.-t, és mik a terveim munkaügyileg, mintha más opció nem lenne. Közben meg elvárják, hogy "elengedjem" O.-t focimeccsekre meg maradjak itthon a babával amíg ő céges karácsonyi hétvégén van, és azt is örömmel tűrjem, hogy O. évente megannyi héten át távol legyen otthonról a munkája miatt. Biztosan megoldható egyedül is a magán, - és bizniszélet fenntartása. De így fél lábbal az egyetemen, fél lábbal a gyereknevelésben, alig látott férj mellett nem megy minden olajozottan. Nem vagyok csakegyanyuka, nem kell a szoptatásról faggatni és altatási tanácsokkal ellátni, de ha lehet, a doktorátust se most várják el tőlem. 

Türelem. Szuperfeleség, Szuperanya, Szuperkollegina születőben.