Tizennyolcplusz, meg csakerősidegzetűeknek, nyomokban vért és érett személyiséget igénylő témát tartalmaz. 

Gyakran előfordul, hogy az ember fia-lánya nem utolsószülött, így már gyermekkorában megismerkedik a "pocaklakó" fogalommal, de hogy miként kerül ki a később éjszakákon át ordító tesó anyuból, az már rejtély. Én leginkább hollywoodi produkciókra alapoztam a tudásomat; olyanokra gondolok, mint például szülés előtt fél perccel taxival való áthasítás egy New York forgalmasságú városon, vagy hogy a dolog történtekkor versenyt kell ordítani az orvossal. Jó persze, az alapbiológiát, miszerint a nő a vagináján keresztül présel át egy cirka 3-4 kilós emberi lényt, én magam is tudtam (és féltem), de a részletes menettel a terhesség alatt ismerkedtem meg mindenféle terheskönyv és weboldal segítségével. 

A felkészülés időszakáról már itt írtam, most inkább magára a szülésre fókuszálnék. Vegyük fel a fonalat ott, hogy augusztus 28-án hivatalosan is "overdue" lettem, azaz átléptem a kiírt dátumot. Ez egy vasárnapi nap volt, és nem kellett sokáig várnom, mert a hétfő és kedd közötti éjjel meg is kezdtem a görcsölést. Szerencsére csak évente egyszer voltak igazán megterhelő menstruációs fájdalmaim,de azért így is tudtam milyen az, amikor az alhas + derék kombó nem hagy élni. Az utolsó napokban HA sikerült elaludni, akkor elég mély álomba borultam, szóval a meglepetés erejével hatott, hogy valami fel tudott ebből kelteni. Hajnali négyig csak az ágyban szenvedtem, aztán beköltöztem a fürdőkádba, ugyanis rémlett valami a szülésfelkészítő kurzuson elmondottakból, miszerint ha a fájdalom a meleg víz hatására elmúlik, akkor a helyzet még vaklárma.

Hát, a fájdalom nem igazán múlt el, de keménylegény keményleány lévén akkor is vaklármának tulajdonítottam. Napközben - feltételezem inkább azért, mert a jövés-menés elterelte a figyelmemet - jobb volt a helyzet, de éjjel ismét visszatértek a görcsök. Harmadnapra már hangosan óbégattam, O. meg is jegyezte, hogy a szomszédok igen gyanúsnak vélhetik a hálószobánkból kiszűrődő zajokat. Végül az ő unszolására indultunk el a kórházba, én ugyanis félholtan is attól tartottam, hogy a. túl korán érkezünk, és hülyének néznek, b. elég idejük lesz arra, hogy belém tukmáljanak egy adag fájdalomcsillapítót, amit én semmiféleképpen nem akartam.

Nem emlékszem pontosan, de olyan éjjel kettő körül lehetett, mire megérkeztünk a szomszéd városban lévő kórházba. Rögtön rákötöttek a CTG-re és elkövették az a hibát is, hogy belém szúrtak, egészen pontosan a kézfejembe szúrtak egy branült, amitől én visszakézből sugárhánytam. Semmi bajom a tűszúrással, tinédzserkori vérlemezkehiányom miatt a mai napig rendszeresen vesznek tőlem vért, de ha turkálnak az eremben vagy bennem hagynak egy tűt, akkor viszont elvesztem. Ezt viszont sajnos az amúgy sem épp jókedvében lévő fiatal dokinő erős fájdalomra utaló jelnek vette, így kijelentette, hogy akkor itt az ideje egy fájdalomcsillapítónak, amitől majd jól csicsikálok egyet, és másnap újult erővel tolok ki magamból egy kisbabát. 

Én még így görcsölve is büszke ember vagyok, úgyhogy nem igazán akartam jelét adni annak, hogy némi hiányosság van a csevegési képességemben ha épp a német nyelvről van szó, úgyhogy a fogaim között angolul sziszegtem el O.-nak, hogy nem lesz ez így jó, a nevemben is tiltakozzon a gyógyszer ellen. A párbajból végül mi kerültünk ki vesztesen, ugyanis mind a jelen lévő bába, mind a dokinő erélyesen érvelt. Valahogy úgy, hogy "kell és kész". Azt nem hitték el, hogy csak a branül miatt hánytam, az orvos elég ótvar módon leszólt, mondván a "tűtől?!", mintha mindenki az orvosin edződött volna. Állítólag egy nem túl erős szert kaptam ami nem ért el a babához, ahogy a húgom mondaná: napeeersze, de mivel nagyon hülyének néztek és én nagyon nem voltam képes németül vitába szállni, így nem volt más választásom.

Másnap korán reggel a kiújuló görcsökre ébredtem. Próbáltam egyszerre nem meghalni és kerülni a szobatársam tekintetét, akivel persze semmi baj nem volt, azon kívül, hogy német anyanyelvű, így kerülni akartam a társalgást. Egyébként értek én mindent németül, és ha nagyon akarom, úgy-ahogy megértetem magam, de az angolt nagyobb magabiztossággal, azaz teljes magabiztossággal beszélem, ellentétben Germánia 99 százalékával. Ellenben mint említettem, büszke ember is vagyok, nem csak német nyelvi impotens, úgyhogy a kórházi időtöltés alatt belém botló nővérekkel és egyéb személyzettel limitált módon ugyan, de helyiül csevegtem. Ez a helyzet csak egy-két orvos esetében volt más. 

Éppen mikor a reggelimnek akartam nekikezdeni (jól esett volna néhány falat az éjszakai rókarege után) jött be egy nővér és tudatta velem, hogy nekem bizony éhgyomorra kell a CTG-re átvándorolnom. Onnan viszont már nem jöttem ki. O. is ott talált meg engem, magamban jajgatva. Kiosztottak nekem egy szülőszobát (a remélt fürdőkádas sajnos addigra már foglalt volt), majd viszonylag hamar jött is - szerencsére nem az éjszakai - szülészorvos burkot repeszteni. Az igazi haddelhadd csak ezután kezdődött. A három éjszakán át tartó vajúdásból fakadó kialvatlanság, az éhség és természetesen maga a fájdalom úgy leszívta az energiámat, hogy a fájások közötti minimális szünetekben lekókadt fejjel bóbiskoltam. Ordítás, bealvás. Ordítás, bealvás. Egy idő után már a 40 százalékos fájások (előzőleg a százasakat is átvészeltem valahogy ép ésszel) alatt is féleszméletlenül vonyítottam, így kb. négy-öt órával a burokrepesztés után az addigra kétfőssé duzzadó szülészorvos-csapat és a bába már O.-val egyetemben (aki eddig hűen az én ideáim mentén tolmácsolt) könyörgött nekem, hogy mondjak igent az epidurális érzéstelenítésre. Nagyon nem akartam. Előzőleg terhes-appok fórumán én voltam a a főszószólója az epidurális elleni igének. Kívülről fújtam a mellékhatásokat és toltam a konteókat a baba szívritmuszavaráról meg császárba torkolló érzéstelenítésről. A kórház által biztosított, aneszteziológussal való megbeszélésen én voltam az egyedüli kismama, aki azonnal aláírta, hogy semmi esetre sem kér epidurális érzéstelenítést, jöjjön bármi. A doki akkor még jól meg is nézett magának, nem hitte el, hogy ilyen is van (általában a reakció pont ellentétes, a leendő anyukák térden csúszva könyörögnek a tűért). Meg is mondom, miért. Úgy voltam vele, hogy a szülés egy természetes folyamat. Fájnia kell, ezzel készül fel a szervezet a megpróbáltatásokra, ezek a fájások jelzik a nőnek, hogy ideje tenni valamit, és még fontosabb: hogy mit kell tenni. A fájdalomcsillapító megtagadásával - gondoltam én, - csak azt a kockázatot vállalom, hogy kényelmetlenül fogom érezni magamat ideig-óráig, ha viszont rábólintanék, akkor az összes mellékhatást felvenném a lehetőségek listájára. Többek között, hogy a gyermekemet éri valami trauma. Mármint azon kívül, hogy világra kell jönnie.

De a díszes társaság nagyon nyomta a propagandát. Még azzal is megfenyegettek, hogy ha megtagadom az érzéstelenítést (amit amúgy megtettem, de ez a nyilatkozat valami véletlen folytán eltűnt...), akkor nem tudok ellazulni, és a gyereket császárral kell szó szerint kioperálni belőlem. Hát mit csináltam volna? Felhívtam az édesanyám, aki hírhedten nyugati-orvoslás ellenes, a vakcinákkal való harc éllovasa, a természetesség híve. A helyzet akkor vált komollyá, amikor ő is beállt a pártolók sorába. Mit volt mit tenni, gorombán odaröffentettem egy "whatever"-t a férjemre, bár nem vagyok benne biztos, hogy nem érkeztek-e meg az aneszteziológusok már az áldásom előtt... 

Az egyik fickó, lévén hogy az orvosi papírjaim egy része még Hollandiában lett kiállítva, elkezdett hozzám hollandul beszélni, amit egy jobb időpontban én szívesen vettem volna, de akkor csak egy ájdontszpíkdáccs-ra futotta, ja, meg mellékesen kijelentettem, hogy ájdontszpíkdzsörmenájdör. Akkor már nem is akartam. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: meghalni. De gyorsan.

A bába magához fogott, a két ürge meg pikk-pakk a hátamba szúrta a méteres tűt. Az előzetes kutatómunkámból emlékeztem, hogy ha a szúrás pillanatában megmozdul az alany, akkor a bénulástól kezdve a biztos halálig minden előfordul, úgyhogy a maradék erőmmel pánikoltam egyet, mondván, nem fogom mozdulatlanul kibírni a fájások alatt. Valahogy mégiscsak sikerült, és a lábamban érzett áramütést követően pár percen belül már csak a CTG-ből tudtam, hogy éppen egy öt percig tartó 100%-os fájás borzolná az idegeim, ha nem keringene bennem némi drog. 

Ezután megkezdődött egy szülés a szomszéd szobában, így mindenki magamra hagyott. A bába még gyorsan megmutatta, hogyan kell kakálást imitálva edzenem a tolóizmaimat, majd ő is angolosan távozott. Közel két óra múlva jelent meg a pereputty újra, hogy akkor essünk neki. Volt ott minden. A mészárszék kutya f...üle ahhoz képest, ami ott történt. A kölök meg csak nem akart jönni. Láttam az orvosok arcán, hogy valami nincs rendben, kérték, hogy toljak, én meg próbáltam amennyire csak a 23 évem alatt összegyűjtött szorulásos tapasztalatom engedte, ám lezsibbasztott alsóféllel elég nehezen mentek a dolgok. 

Olyannyira, hogy az egyik doki be is tolt egy szerkezetet, amit a lelki szemeim defibrillátornak néztek, de aztán kiderült, hogy annál középkoribb találmány: egy vákuum. Egy vákuum, ami érzésre (ekkor már kezdett kioldódni a fájdalomcsillapító) egy fémlánchoz hasonlított, és ami, természetesen egy gátmetszés segítségével, világra szívta a kisfiamat. És ugyan én olvastam többször is, hogy nem feltétlenül kell filmszerűen felsírnia az újszülöttnek, én mégsem nyugodtam, amíg a kis ráncos, véres, fél szemét becsukva tartó levelibéka-utánzat el nem nyöszörögte magát. Álmélkodásom és bőgésem közepette még a gyereken kívül a méhlepényre is tudtam egy pillantást vetni (bár ne tettem volna), majd megkezdődött a baba állapotának feltérképezése és a varrótanfolyam a lábaim között.

A műveletet végző doki édes volt. Ha visszagondolok, elég szürreális, hogy egy fiatal férfi tűvel-cérnával matat a vaginám környékén, miközben arról érdeklődik, hogy honnan valósi vagyok. Majd mikor megtudja, örömmel közli, hogy ő bizony biciklizett a "pusztában" a szüleivel, és hogy csípi a "goulash"-t. Apró örömök. 

Még körülbelül két órát töltöttünk a szülőszobán. Kaptunk pezsgőt, lefotóztak minket a babával, hagyták, hogy végigtelefonáljuk akiket végig kell, és egy "megszülettem itt és itt, ekkor és ekkor" feliratú pólóval ajándékoztak meg, amin mondjuk egy nappal későbbre datálták az eseményt. 

Még négy napot töltöttem a kórházban, de az a tapasztalat megérne egy külön misét. Választható menü reggelre-ebédre-vacsorára, félpercenként rádcsekkoló nővérek, tévé/széf/anyámkínja a szobában, wc-papír, szappan, fertőtlenítő a szomszédos szobával megosztott fürdőben, korlátlan pelus/popsitörlő/betét/eldobható fehérnemű használat... Na, nem ragozom. Nem egy hazai kórház. És akkor finoman jelzem, hogy a legcsóróbb biztosításom van. 

Azért wc-papír ide vagy oda, most nem csinálnám újra az egész szülés-históriát. O. már tervezi a következő öt gyereket, én meg megadtam neki a GO-t; a következő feleségétől. Vagy nem bánom, ha Schwarzeneggeresen bevállalja ő maga a terhességet. Addig pedig én nyalogatom a sebeimet...