Elsodortak a mindennapok, nem jutottam a blogoláshoz. Megértük az első születésnapot, B. remek gyerek, okos, egészséges, szép. Kettőnk között, mármint a férjem és én köztem hullámvasutazik a szerelem; néha fent, néha lent, néha meg csak középen-egyenesen, talán azok a legjobb pillanatok. Egészen belerázódtam az anyaszerepbe; már nem érdekel, ha valaki megnéz, mert túl fiatalnak tűnök ahhoz, hogy egy babát tologassak (habár a nagy has jobban zavarta a plebset, mint egy kézzelfogható gyerek), az éjszakai felkelés is rutin, és tudok egyszerre főzni, játszani, vasalni, a szomszéddal trécselni és mindeközben még le is diplomáztam. Nekem ez megy. Egyedül a barátkozással nincs minden rendben; az eddigi haverok lepattantak (tisztelet a kivételnek), újak meg a speciális életkörülményeink miatt igazából nincsenek. Vegyes nemzetiségű házasság, fiatal szülők, vidéki kisváros, tős-gyökeres, "igaznémet", idősebbek által lakott utcába való költözés, férjnek külföldi munkahely, sorolhatnám. Ennek ellenére én nem adtam fel sem az új, sem a régi barátságok reményét, bár megvallom, két napja kaptam egy üzenetet, ami rádöbbentett: jobb, ha az utóbbiban nem gondolkodom többé.

Nem akartam túlságosan mély vizekre evezni a gyerekvállalás utáni párkapcsolati világban; elég ismerősöm böngészi a blog.hu írásait ahhoz, hogy valaki rám ismerjen, és kellően elcsámcsogjon a magánéletemen. De az sem járja, hogy mindig csak udvariaskodunk és hárítunk, ha valaki megkérdezi: és, minden rendben köztetek? 

Az angolban nagyon találó szavak vannak azokra a "kapcsolatokra", amik ilyen-olyan okból komolytalanok. Ott a "fling" például, vagy a "crush". No, ilyenekből nekem sok volt; vagy csak én álmodoztam a srác után, vagy volt egy szikra, de semmi több, vagy akkor párkapcsolatnak számítottam, most már röhögök rajta... A lényeg, hogy jelenlegi páromat, aki kb. fél éve a férjemmé avanzsálódott, számolom életem első (és utolsó?) komoly kapcsolatának. Ismertük már egy jó ideje egymást, mielőtt elkezdtünk volna randizni, sőt, neki volt szerencséje egy "crush"-om megismeréséhez is, - azóta is ezt emlegeti. De az élet útjai kifürkészhetetlenek, blabla, és majdnem pontosan három évvel ezelőtt végül mégis egymásba szerettünk. A vattacukor illatú rózsaszín felhők után természetesen nálunk is eljött az "egyetnemértések" ideje, de arra, hogy elhagyjam, egészen a terhességig soha nem gondoltam.

Tíz évig egyke voltam, utána meg a "nagy és felelősségteljes" nővér, a követendő példa, a diákújságíró, az ötösre érettségiző, a gimnazista, aki már zsenge korában is mindig jókor volt jó helyen... Aztán én lettem a "tudod, aki Hollandiában tanul", meg a "német barátja van", és egészen addig minden voltam és mindenki, amíg meg nem született a kisfiam. Akkor hirtelen megszűntem én lenni, és átváltoztam anyukává. Legalábbis - meglepően főként - más kisgyermekes anyák szemében.
Alapkérdés, még így három hónap után is, hogy hogyan ment a szülés. Frissen megismert emberek szegezik nekem a legváratlanabb pillanatokban, és ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, hogy őszinte kérdésre őszintén felelek. Fájt, kiabáltam, ömlött a vér, a gyereket vákuummal szippantották ki, de csak miután egy tízcentis tűt szúrtak a hátamba. Ja, hogy nem erre voltál kiváncsi?

Ha valaki nekem tavaly december 23-a előtt mutat egy fényképet a mostani önmagamról, biztosan bekönnyezik a szemem. Olyan szavak jutottak volna az eszembe, mint "ocsmány" és "takarnivaló", meg "szégyenteljes" és "taszító". Ha őszinte szeretnék lenni, akkor bevallom, hogy még mindig kicsit kétkedve húzom el a számat, amikor a tükörbe nézek, tetszek-e vajon magamnak, és ha igen, miért nem, de már legalább értem, miért és hogyan történt az átalakulás. Legalább nem lettem csótány, mint Kafka Gregor Samsája. Csótány nem, csak egy anya.

Hollandiába való kiköltözésemkor egy buszmegállónyira laktam az Ikeától. Ez kezdetben csak azt jelentette, hogy egy-egy lusta napon beugrottam pár ismerőssel egy 1 eurós reggelire, később jött a húsgolyós ebédelés/vacsorázás is, majd mikor kicsit megszedtem magam anyagilag, köszönhetően a "fantasztikus" McDonald's-os diákmunkámnak, akkor már a bútorok is érdekeltek. 
Engem mindig is lenyűgözött a svéd üzletlánc a megfizethető, de menő termékeivel és éttermi ajánlataival, ám ami még annál is nagyobb elismerést váltott ki belőlem: a (kis)gyerek-politikájuk. Egy kis odafigyeléssel már babakorban igyekeznek kialakítani a márkahűséget: kinek az aprósága ne szeretne például a Småland-ban játszani, amíg anyu és apu vásárol? A játszóház mellett videoáték-konzolokat, illetve a gyerekrészlegnél és az étteremben kipróbálható játékokat, bútorokat helyeztek el a gördülékenyebb vásárlás érdekében. Emellett gyerekmenü (fagyival!) és ingyen bébiétel várja a legkisebbeket, ha megéheznének, és a pelenkázás/szoptatás/kisgyerekkel való pisi-kaki is simán megoldható a babamama szoba és mini-wc révén. És ha már ott vagyunk, persze, akkor kell ez is, az is; így még a legkőszívűbb antikapitalista is megrakott csomagtartóval kullog haza.

Nálunk otthon mindig is Németország volt a gazdasági fellegvár csimborasszója. Ha nyögvenyelősen ment a német-tanulás, apám mindig azzal jött, hogy az bizony a legfontosabb nyelv kontinensünkön, hiszen Ausztria, Svájc, na meg főleg Németország, kulcsszerepet játszanak a szegény ember boldogulásában. 
Mi mondjuk sosem voltunk szegények. Voltak időszakok, amikor meg kellett húzni a gatyaszíjat, de ez sosem akadályozta meg, hogy étel legyen az asztalon, fény az izzólámpában, víz a fürdőkádban. Elsőéves egyetemistaként megtörtént, hogy lenulláztam a számlámat, de akkor is egy kérésnyire volt a segítség, soha nem fenyegetett az éhhalál. 

Persze, kelet-európaiként teljesen másként éltem és élem meg a "nincset". Ha nekem egy barátnős éttermezésre nem volt, az azt jelentette, hogy a számlámon lévő pénzt, amit költhettem volna a kiruccanásra, nekem éppenséggel a tandíjra vagy a lakbérre kellett költeni. És lehetett volna több is, ha kérek a szüleimtől, és ők úgy döntenek, hogy utalnak még egy kicsit, de tisztában voltam vele, hogy nekik nem prioritás, hogy én drága vacsorákon vegyek részt, ráadásul már kaptam, azzal kellett volna gazdálkodni. Ám a holland ismerőseimnek a "nincs" valami egészen más jelentéssel bírt. Őket ugyanis automatikusan támogatta az állam havi majdnem 300 euróval, a szülőktől is jelentős summák érkeztek, plusz nem volt olyan diák, aki ne dolgozott volna vagy étteremben felszolgálóként, vagy a szupermarketben árufeltöltőként. Ennek tetejében pedig sokan fordultak a diákhitelhez, mondván, nekik nincs. 

Nem vagyok jóban a halállal. Nem tudom elképzelni, milyen az, amikor nincsen semmi, ami meg ugye paradoxon, mert ha nincs semmi, akkor én sem tudok képzelgetni dolgokat. Mégis, mint a leprát, úgy kerülöm a filmeket, könyveket, zeneszámokat, amikben az elmúlás akárcsak érintőlegesen is szerepel, és rettegek a pillanattól, amikor valamelyik szerettem búcsút mond. Ugyanígy, én sem szeretnék elköszönni. Soha. 

Ugyanis én szeretek élni. Minden nehézsége ellenére élvezem az életet, még a magánéleti drámákat is; legalább történik valami. Szeretek sötétben a tengerparton ücsörögni, szeretek éjszakába nyúlóan egy bögre tea/pohár bor mellett a barátaimmal beszélni, szeretek minden télen visszajárni a karácsonyi vásárra, ahol a férjemmel randiztunk, és szeretek régi, de jó állapotban lévő bakelitekre vadászni a bolhapiacon. Félreértés ne essék: egy igazán negatív személyiség vagyok. Nekem inkább félig üres, mint tele a pohár, de még így is ünneplem az életet. El lehet képzelni tehát, mit éreztem, amikor hat hónapos terhesen nagypapám temetésére igyekeztem.

Elfogult vagyok, és nem a terhesség miatt. Bridget Jones nekem olyan, mint egy vidéki kisnyugdíjasnak Orbán Viktor: nagyszerű, utánozhatatlan és megkérdőjelezhetetlen. (Én vidéki is vagyok meg egy rakás édes kisnyugdíjast ismerek, tehát tessék nem megsértődni. :)) Gimnáziumi éveim alatt volt egy rövidke életszakaszom, amikor minden nap, de tényleg, minden egyes nap megnéztem az első részt, és álomba bőgtem magamat azon, ahogy Darcy a fekete öltönykabátjával betakarja a hóesésben egy szál bugyogóban (és futócipőben!) álldogáló Bridgetet. 

Darcy egyébként is olyannyira a szívem csücske (mind Mark, mind Fitzwilliam Darcy a Büszkeség és Balítéletből), hogy ha a postás helyett ő csöngetne egy jegygyűrűvel, akkor reflexből dobnám sutba a jelenlegit, és mondanék igent az újra. Ugyanez érvényes az őt (őket) a vásznon megtestesítő Colin Firth-re. 

Tizennyolcplusz, meg csakerősidegzetűeknek, nyomokban vért és érett személyiséget igénylő témát tartalmaz. 

Gyakran előfordul, hogy az ember fia-lánya nem utolsószülött, így már gyermekkorában megismerkedik a "pocaklakó" fogalommal, de hogy miként kerül ki a később éjszakákon át ordító tesó anyuból, az már rejtély. Én leginkább hollywoodi produkciókra alapoztam a tudásomat; olyanokra gondolok, mint például szülés előtt fél perccel taxival való áthasítás egy New York forgalmasságú városon, vagy hogy a dolog történtekkor versenyt kell ordítani az orvossal. Jó persze, az alapbiológiát, miszerint a nő a vagináján keresztül présel át egy cirka 3-4 kilós emberi lényt, én magam is tudtam (és féltem), de a részletes menettel a terhesség alatt ismerkedtem meg mindenféle terheskönyv és weboldal segítségével. 

A felkészülés időszakáról már itt írtam, most inkább magára a szülésre fókuszálnék. Vegyük fel a fonalat ott, hogy augusztus 28-án hivatalosan is "overdue" lettem, azaz átléptem a kiírt dátumot. Ez egy vasárnapi nap volt, és nem kellett sokáig várnom, mert a hétfő és kedd közötti éjjel meg is kezdtem a görcsölést. Szerencsére csak évente egyszer voltak igazán megterhelő menstruációs fájdalmaim,de azért így is tudtam milyen az, amikor az alhas + derék kombó nem hagy élni. Az utolsó napokban HA sikerült elaludni, akkor elég mély álomba borultam, szóval a meglepetés erejével hatott, hogy valami fel tudott ebből kelteni. Hajnali négyig csak az ágyban szenvedtem, aztán beköltöztem a fürdőkádba, ugyanis rémlett valami a szülésfelkészítő kurzuson elmondottakból, miszerint ha a fájdalom a meleg víz hatására elmúlik, akkor a helyzet még vaklárma.

Egy nappal Szenteste előtt derült ki, hogy babát várok. Igazából egyetlen oka a tesztelésnek a másnapi dajdaj volt, amit az akkor még barátom, O. nagycsaládja szervezett, és ahol híresen sok alkohol fogyott minden megelőző évben. A menstruációm minden hónapban egészen változatos időpontokban jött meg, így igazából nem izgultam az eredményen, és amikor a "csíkos" teszten haloványan megjelent valami, akkor is csak a vicc kedvéért mentem el a drogériába egy digitálisért. A Clearblue közepesen drága, a terhesség hetét is megmutató szerkezetét vettük, és amikor kiírta szép hollandusul, hogy "zwanger", azaz terhes, akkor még vártam, hogy a kijelzőn mikor jelenik meg a "niet" szócska is, ami azt jelentené, hogy nem terhes, tehát zöld az út a másnapi hivatalból-viszketek-a-barátom-rokonaitól-féle borosüveg-ürítéshez. De a 'nem' helyett rögtön a heteket mutatta, én pedig zokogva rogytam össze, mondván, itt a vége, fuss el véle, se diploma, se munkahely, se barátok, se élet, se semmi. Sirattam a szüleimet is, akik (köszönik, jól vannak, nem azért) embertelen pénzt toltak a külföldi taníttatásomba és mozgattak meg minden követ a projektért. Rögtön végigfutott a lelki szemeim előtt, ki hogyan fog megvetni a történtekért, és hiába ölelgetett meg simogatott O., mondván, minden rendben lesz, én csak addig tudtam visszatartani a bőgést, amíg tárcsáztam anyukámat, és ő egyből rá nem érzett, hogy nagymama lesz.