Nem akartam túlságosan mély vizekre evezni a gyerekvállalás utáni párkapcsolati világban; elég ismerősöm böngészi a blog.hu írásait ahhoz, hogy valaki rám ismerjen, és kellően elcsámcsogjon a magánéletemen. De az sem járja, hogy mindig csak udvariaskodunk és hárítunk, ha valaki megkérdezi: és, minden rendben köztetek?
Az angolban nagyon találó szavak vannak azokra a "kapcsolatokra", amik ilyen-olyan okból komolytalanok. Ott a "fling" például, vagy a "crush". No, ilyenekből nekem sok volt; vagy csak én álmodoztam a srác után, vagy volt egy szikra, de semmi több, vagy akkor párkapcsolatnak számítottam, most már röhögök rajta... A lényeg, hogy jelenlegi páromat, aki kb. fél éve a férjemmé avanzsálódott, számolom életem első (és utolsó?) komoly kapcsolatának. Ismertük már egy jó ideje egymást, mielőtt elkezdtünk volna randizni, sőt, neki volt szerencséje egy "crush"-om megismeréséhez is, - azóta is ezt emlegeti. De az élet útjai kifürkészhetetlenek, blabla, és majdnem pontosan három évvel ezelőtt végül mégis egymásba szerettünk. A vattacukor illatú rózsaszín felhők után természetesen nálunk is eljött az "egyetnemértések" ideje, de arra, hogy elhagyjam, egészen a terhességig soha nem gondoltam.
Félreértések elkerülése végett: nem a terhesség miatt, hanem alatt. A kilenc hónap során annyi mindenen mentünk keresztül, mint az előtte lévő időkben összesen. Egyik országból a másikba költöztünk, megházasodtunk, a munkahelyén több felelősséget kapott, mindkettőnkre rászakadt a diplomázás aggálya, közben meghalt a nagypapám úgyhogy hirtelenjében el kellett autózni Magyarországra, a családom gondjait a beteg nagymamámmal és tinédzserkorba lépő testvéreimmel innen a távolból kellett szemlélnem... és a többi, és a többi. Közben a vesszőparipám lett, hogy a hiányos nyelvtudásom miatt (angolul folyékonyan, de azzal sokra nem megyek Németországban, főleg nem a vidéki területeken) rém magányos leszek, ráadásul autó nélkül, még csak meg sem tudom látogatni a hollandiai barátaimat. És hogy kerek legyen a kétségbeesés: még jól meg is néztek mindig az utcán a hasam miatt, mert amellett, hogy tényleg elég fiatal vagyok, még egy tizest le is tagadhatnék.
Ilyen szituációban kellett aztán nekünk szeretnünk egymást. És vannak, akiket a problémák összekovácsolnak, de azok nem mi voltunk. Egy-egy veszekedéskor csak az járt a fejemben, hogy én nem is ismerem ezt az embert, biztosan nem ő volt az, aki engem királykisasszonyként hordozott a tenyerén a kapcsolatunk elején. Ezerrel pörögtek a fogaskerekek a fejemben, hogyan tudnék megszabadulni tőle, a házasságtól, a német vidéki élettől, magamtól, mindentől. Mert várandósan persze csakúgy nem kerekedhet fel az ember lánya.
Aztán megszületett B. Az első napokban hirtelen visszaállt a vattacukor illatú rózsaszín köd. Csicseregtek a madarak, a nap verőfényesen sütött, én majd megdöglöttem, olyan fáradt voltam, de, ami akkor a legfontosabbnak számított; világra jött a kisfiúnk. Egészségesen, babaillatúan, pont úgy, ahogy annak lennie kellett. Aztán minél több időt töltöttünk otthon, - másfél hétig hármasban, majd visszaállt a papa dolgozik/mama otthon rend - annál bőszebb vitáink kerekedtek. És most félreteszem a "Jézusom, te kínozod a gyereket"-féle porszívós orrszívóra való nyugat-európai rácsodálkozást, helyette álljon itt támaszul minden friss szülőpárnak a tanmese.
Az intimitásról. Írta: az Élet. Az intimitásról a gyermek születése után azt kell tudni, hogy: nem létezik. Persze biztosan vannak olyan szerencsések, akik a kötelező hat hét kivárása után ki sem kavarodnak az ágyból (és nem, nem azért, mert a bébiszityó megszabadította őket a nem-alvás forrásától, és lehet órákig héderezni), de mi ékes bizonyítékai vagyunk az ellentábornak.
A férjemnek, mint minden - nem aszexuális - férfinak, központi kérdés a testiség. Néhány héttel ezelőttig azt hittem, hogy csak engem "áldott" meg a sors egy ilyen tinitempójú sráccal, de egy gyermektelen barátnőm megnyugtatott, hogy náluk is ez a helyzet, sőt, néhány párbeszéd is egész hasonlóan hangzott az ő repertoárjukból, mint amik nálunk folynak.Viszont még úgy is, hogy alapjában véve minden sebem szépen gyógyult, a gyermekágyi pihenésről hallani sem akartam, a baba is hellyel-közzel jól aludt a megfelelő időpontokban, egyszerűen csak nem volt (van) kedvem a szexhez. Hülyén éreztem magamat meztelenül, sőt, a melltartómtól megszabadulni eszembe sem jut(ott), hiszen a szoptatás ideje alatt az nekem tabutéma. Plusz ott a lötyögős, striás has,... na, hát úgy egyáltalán, az igen-igen igénybevett test. A fejemben pedig más sem jár(t), minthogy lélegzik-e még a gyerek, mikor kel fel az első éjszakai etetésre, tudok-e reggel kicsit tovább aludni,... undsoweiter.
De most ezt közöld egy férfival, akinek amúgy sem jutott ki a jóból olyan gyakran sem a terhesség alatt, a várakozós hat hétben meg pláne. Hirtelen önfeláldozó anyából leszel egy egoista picsa, aki, oké, önmaga nem képes testileg/lelkileg az intimitás megélésére, de még csak a párját sem hajlandó örömökben részesíteni. A kedves úriember meg ugye emiatt lesz az önző fasz, aki nem képes megérteni, hogy gáz van, fáj a hát a szoptatástól, nem volt idő leborotválni a lábat, a zebracsíkos hájacska meg nem mutogatnivaló. Aztán hirtelen azon kapod magatokat, hogy egyikőtök a hálószobában, másikótok meg a nappaliban alszik, és a "fuck you" lesz a leggyakrabban használt kötőszó.
Azt hiszem, ha kisebb a teherbírási képességem és hagyom magam megcsömörleni, akkor már árkon-bokron túl lennék. Szerencsére időnként elönt a worldpeace érzés és igyekszem megoldani a problémáinkat, fogcsikorgatva. Mit tudok én így laikusként, a perem szélén billegve ajánlani a hasonszőrűeknek?... Nekem fontos volt, hogy akkor is elmondjam amit őszintén érzek, amikor azt láttam, hogy őt a legkevésbé sem érdekli. Csakazértis elmondtam/kiabáltam/bőgtem, hogy mennyire fáj ez meg az, hogy ő mekkora bunkó, és egyébként is, csak le akarom húzni magamat a vécén. Ha abban a pillanatban nem is érti meg, egy-egy csendesebb elmélkedése során lehet, hogy megtalálják a szavaim.
Aztán.... elkezdtem rendet tartani magunk körül. Ha úgy tűnt, hogy nincs is rá időm, mert őrjöng a gyerek, a szomszédnak nincs jobb dolga, mint nálam lógni, a csomagfutár meg fél percenként csönget a környék összes pakkját hozzánk lerakni, akkor is elmosogatok, felporszívózok, letörlöm a port, és ha nem tetszik a falon egy kép, lecserélem. Ha tisztaság és rend van körülöttünk, könnyebb egymásra fókuszálni, egy gonddal kevesebb. És a bónusz: bármi olyat csinál, amitől alapjáraton sikítanék, inkább veszek egy nagy levegőt, és NEM jegyzem meg. Nem kapcsolta le megint a villanyt a fürdőszobában? Levegő. Nem baj, én úgyis ott járok. Kiöntött egy csésze kávét a szőnyegre? Levegő. Velem is elő szokott fordulni. A lényeg, hogy a saját frusztrációmat ne rajta vezessem le. Legalábbis ne mindig. :)
Ami pedig az intimitás útjára való visszatérést illeti... gondold át, mivel van a legnagyobb baj, és segíts magadon. Fáj? Van rá megoldás, a legtöbb szoptató nő hüvelyszárazsággal küzd, ma már nem nehéz ezt orvosolni. Undorodsz magadtól? Gondold át. Csak egy igazán fasza kis test képes ilyen csodára, mint a terhesség és szülés (miért is nem a férfiak szülnek? :)). Undorodsz tőle? Vagy inkább rettegsz, hogy megint teherbe esel...? Ha pedig nem megy, legyél türelmes. Ő nem lesz az, de a béke és szerelem oltárán beáldozhatsz pár percet az ő érdekében, if you know what I mean...
És hogyan jutottam el ehhez a bejegyzéshez éppen most? Férjemuram egy egyetemi lakótársnőjének igen attraktív fotóját lájkolta Instagramon. Én naponta nyomok ezer tetsziket mindenki képére, de ez ugye más. Mert én itthon ülök és nem a világot járom, a pólóm lehányva, a hajam meg elég csapzott. Úgy tűnik, tippek és tanácsok ide vagy oda, nekem is van még mit dolgoznom a változó személyiségemen....
