Elsodortak a mindennapok, nem jutottam a blogoláshoz. Megértük az első születésnapot, B. remek gyerek, okos, egészséges, szép. Kettőnk között, mármint a férjem és én köztem hullámvasutazik a szerelem; néha fent, néha lent, néha meg csak középen-egyenesen, talán azok a legjobb pillanatok. Egészen belerázódtam az anyaszerepbe; már nem érdekel, ha valaki megnéz, mert túl fiatalnak tűnök ahhoz, hogy egy babát tologassak (habár a nagy has jobban zavarta a plebset, mint egy kézzelfogható gyerek), az éjszakai felkelés is rutin, és tudok egyszerre főzni, játszani, vasalni, a szomszéddal trécselni és mindeközben még le is diplomáztam. Nekem ez megy. Egyedül a barátkozással nincs minden rendben; az eddigi haverok lepattantak (tisztelet a kivételnek), újak meg a speciális életkörülményeink miatt igazából nincsenek. Vegyes nemzetiségű házasság, fiatal szülők, vidéki kisváros, tős-gyökeres, "igaznémet", idősebbek által lakott utcába való költözés, férjnek külföldi munkahely, sorolhatnám. Ennek ellenére én nem adtam fel sem az új, sem a régi barátságok reményét, bár megvallom, két napja kaptam egy üzenetet, ami rádöbbentett: jobb, ha az utóbbiban nem gondolkodom többé.

Egy gimnáziumi barátnőm öntötte ki nekem a szívét azzal kapcsolatban, miért is "kerüli a társaságomat", - leginkább online, mivel két külön országban élünk. Ez nem volt mindig így, csak pár hónapja költözött el Németországból, de egyszer sem látogatott meg, egyszer sem éreztem az igényt, hogy megismerje a fiamat, vagy lásson engem az új életszerepemben. Nos, levelében két elképesztően fontos témát érintett amik közül ma csak egyre fókuszálnék, mégpedig arra a szabadkozásra, hogy ő azért nem aktív tagja a mi barátságunknak, mert személyes preferenciái messze állnak a gyerekvállalástól. 

Nagyon tisztelem, hogy ezt (és minden egyebet) le merte írni. Akármennyire fájtak a szavai, nagyon hálás vagyok neki, hogy egyedüliként fel merte vállani az őszinte gondolatait, és nem azt az egyébként rémisztően frusztráló táncot járja, amit egyesek: megbeszélünk egy időpontot találkozóra, majd fél nappal előtte lemondják. Upsz-bocsi-közbejött-valami. Szóval többek között ez a lány úgy érzi, hogy nem tudna lelkesen csevegni/találkozni a fiamról/fiammal, mert őt a gyerekvállalás rémülettel tölti el, és az ön,- és szabadságfeláldozás puszta gondolatától is messzire futni támadna kedve. És mennyi, de mennyi ilyen nő (és persze férfi) van a világon! Mi pedig a szőnyeg alá söpörjük az érzéseiket. Ahogy neki is megírtam a válaszomban, én kifejezetten kategorikusan gondolkodom erről a kérdésről. Aki nem szeretne gyereket, aki biztos benne, hogy nem tudná vagy nem esne jól neki a gyerek érdekeit előtérbe helyezni, akit jobban leköt gyakorlatilag bármi más, mint a gyerekkel való foglalkozás, az ne alapítson családot (ebben az esetben család: szülők + gyerek/ek). Teljesen felesleges az ilyen nők, férfiak életét tönkretenni. Sem nekik, sem a babáknak, később tinédzsereknek majd felnőtteknek nem jó egy olyan szituációban élni, ahol örökös feszültség van, ahol hiányzik a felhőtlen öröm, végtelen türelem, egymás szeretni akarása. Aki már előre viszket egy kisbaba láttán, az valószínűleg később sem lesz "anyaibb" vagy "apaibb". A lemondások pedig tönkreteszik őket, gúzsba kötik az érzéseiket, és mindez majd a gyereken csattan. 

Aligha van drámaibb dolog annál, mint amikor egy kisgyerek feleslegesnek, nem kívántnak érzi magát. Viszont jelen társadalom, - élen a mindenkori kormánnyal - lenézi és leszólja azokat, akik nem szeretnének családot, akik jól megvannak maguk is. (És milyen paradoxon, hogy közben meg tolják vissza a nőket szülés után a munkahelyre, vagy épp fel se veszik őket, ha szülni terveznek valaha is...) Pedig semmi baj nincs ezzel a világlátással se. Amíg egy pár mindkét tagja ezen az állásponton van. Ismerek egy középkorú házaspárt, ahol a nő minden vágya volt a családalapítás, ám a férje kategorikusan kijelentette, hogy ő nem kívánja beáldozni a szabadságát. És a feleség maradt. Azóta is sebzetten. De olyan családról is tudok, ahol ugyan van két kisgyerek, de apuka már a kezdetek kezdetén világosan megmondta, hogy neki a munka az első, és azóta is mindig az első sorból jelentkezik, ha több hetes üzleti út van kilátásban. Sőt, az azokért kapott szabadnapjait is olyan napokon veszi ki, amikor a kicsik biztosan nincsenek otthon. Ha ez a feleségének jó, hát lelke rajta, de így kiszúrni egy három és hat évessel nem más, mint egy undorító, önző cselekedet, és ilyenkor az ember szinte azt kívánja, bárcsak ne is lennének egy ilyennek gyerekei.... 

Szóval aki nem szeretne, az ne szüljön. Így javában elmerülve a 21. században már nem probléma a fogamzásgátlás kivitelezése, lehet szeretkezni puszta örömszerzés céljából is. Vagyunk amúgy is elegen egy olyan világra, ahol atomháború készül, mindennaposak a természeti katasztrófák, és mindezek ellenére a hatalmak élén erőskezű, igazságos vezetők helyett néhány aberrált óvodás áll. 
Viszont: aki pedig örömét leli egy-kettő-három-négy-öt-végtelen mennyiségű gyerek világrahozásában és felnevelésében, azt tiszteljük kéremszépen továbbra is, és mindenféle "tenyészkanca" jelző meg "úgyis csak a segélyért csinálja" kijelentés helyett HAGYJUK MÁR VÉGRE ÉLNI. Miért olyan nehéz elfogadni egymást...?